Ebben a blogbejegyzésben szó lesz azokról a karácsonyokról, amiket megéltem a gyermekként, ifjúként és természetesen a felnőtt éveimben. Történetekkel, tanulságokkal, különleges esetekkel.

Köszöntelek, kedves olvasó!

Mit jelent számomra a karácsony?

Sokáig tartott, mire igazán át tudtam érezni a karácsony jelentését. (Most azzal áltatom magam, hogy már tudom.) A különböző életszakaszok természetesen más-más megvilágításba helyezik ezt az ünnepet (is), ugyanakkor önelemzésem számomra azt mutatja, hogy ez a fejlődés az energiarendszerem változásával történt meg és történik most is. Először is pár szóban arról, mi is az az energiarendszer.

Jóga kezdőknek

Az energiaközpontok, vagyis a csakrák, valamint a hozzájuk tartozó energiavezetékek tisztítása és erősítése az út, tapasztalatom szerint, ami segít megismerni a valóságot. Ahogy haladok előre az energiarendszerem tisztításában és erősítésében az Anamé jógagyakorlatok rendszeres végzése által, úgy tisztul folyamatosan a világ körülöttem. A különböző dolgokról leesik az az “álarc”, amit én magam tettem rájuk saját tévhiteimmel, elképzeléseimmel és csupán csak azzal, hogy kivetítettem rájuk olyan tulajdonságokat, amikkel nem is rendelkeztek. Az igazságnak, a valóságnak a letisztulása, kifényesedése akkor tud megjelenni, ha a megfigyelőt, vagyis magunkat, nem befolyásolnak saját félelmeink, szorongásaink, fájdalmaink, vágyaink, azaz energetikai elakadásaink. Tévhit, hogy a csakrák megnyitása ezt segíti. Sőt, ellenkezőleg. A megnyitás által ugyanis hirtelen minden energetikai elakadás, probléma egyszerre ömlik ki, amit viszont a test, a lélek, és a szellem, tehát az ember, nagyon nehezen képes, ha egyáltalán el tud, viselni. Én képzett Anamé Program oktató vagyok sok éves tapasztalattal, így belülről látom, hogy az Anamé Program sosem dolgozott a csakrák megnyitásával. A mi jógagyakorlataink a csakrák tisztításán alapulnak.

A karácsony ünnepének jelentése, átélése akkor hat igazán, ha képesek vagyunk teljes fényében érzékelni és befogadni a saját megkötöttségeink nélkül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, magunkat kell fejlesztenünk. Ez a fejlődés az energiarendszerünk rendbetételével azonos. A tisztítások, erősítések és az optimális működés elérése azonban rendszerességet, kitartást kér tőlünk. 

A saját problémáinkkal való valódi szembenézés nagyon nehéz feladat. A legtöbbször inkább a külső körülményeket okoljuk saját szenvedésünkért. Tudatosan szinte felfoghatatlan, milyen sok és nehéz rendbe tenni való dolog lakozik bennünk a mélyben. Néha-néha egy-egy a felszínre jön, megmutatja magát, például, ha fájdalom jelenik meg a szívünkben. Akár valamilyen okkal, ez lehet egy szerettünk elvesztése, ami már rég történt, vagy akár ok nélkül, szinte a semmiből megszületve. Nagy lehetőség rejlik az ilyen helyzetben. Annak a lehetősége, hogy végre felismerjük és el is fogadjuk: a bennünk megszülető érzés a belső világunk terméke, még akkor is, ha egy külső tényező volt a katalizátora. Ha ez világossá válik számunkra, akkor ez már fél siker. Ilyenkor leoldódik rólunk az a tévhit, hogy a körülmények foglyai vagyunk. Saját tapasztalatom mutatja, hogy ez nem megy egyik percről a másikra.

Ez a felismerés szépen lassan kristályosodik ki. Nálam idővel elért egy olyan pontot, hogy a tettek mezejére léptem, és elkezdtem keresni a megszabadulást ezektől a bilincsektől. Ennek részletes leírását első, bemutatkozó blogbejegyzésemben olvashatod. Ott azt mutatom be, hogy hogyan jutottam el a “majd fejben megoldom” káprázatától a valós megoldást nyújtó út mesterem, Balázs Valéria Anamé megtalálásáig. Az ő által létrehozott Anamé Program gyakorlatai, jógalégzése, hanganyagai, csakravizei, csakratisztító és -töltő karkötői, csakraenergatizáló kristályai és könyvei mind azt szolgálják, hogy csakratisztítással minél több megkötés kitisztuljon az életünkből. Ezek a kötések okozzák a félelmeket, fájdalmakat, gátakat, vágyakat, és mindent, amitől a világot, a valóságot nem érzékeljük úgy, ahogy van.

Rendszeres gyakorlás

Anamé véleménye, hogy a fejlődés kulcsa a rendszeresség. Színről színre, rétegről rétegre lehet csak haladni. Így szépen, biztonságosan kitisztíthatók még az olyan mélyben gyökerező félelmek is, amik addig folyamatosan megkeserítették az életet. 

Ez más okból is fontos. A fizikai testünk (amit hétköznapi értelemben testnek nevezünk) az energiatestünkre épül rá. Az Anamé Program segítségével a változást az energiatestben hozzuk létre ott, ahol a problémák vannak (az energiaközpontokban, másnéven csakrákban), az energiatestben létrejött változást pedig kénytelen lekövetni a fizikai test is. Mivel az anyag lassú, ezért idő kell a fejlődéshez. Fontos, hogy apránként, időt adjunk a testnek ahhoz, hogy le tudja követni a változást. Ez a változás hozta el számomra a karácsony átértékelődését is. 

Gyermekkorom karácsonyai

Családunk nem volt templomba járó, de kifejezetten ateista sem. Szüleim meg voltak keresztelve, ahogy nővérem és én is. Azon kívül, hogy volt otthon Biblia és karácsony szenteste elénekeltük a Mennyből az angyalt a karácsonyfánál ajándékosztás előtt, nem beszéltünk a karácsony lényegéről. Tizenéves koromban néha a szomszéd gyerekekkel, felnőttekkel elmentünk az éjféli misére, de az engem nem fogott meg, nem éreztem át. 

Természetesen, mint minden gyereknek, a karácsony nekem is az ajándékozást jelentette, az volt fókuszban azokban az években. Ez volt a karácsony lényege számomra. Az izgalmas időszak már november végétől kezdődött, amikor közeledett a Mikulás napja, és jó esetben már az első hó is leesett.

A hó borította erdő újabb játéklehetőségeket nyitott meg számunkra. Azokban az években a televízión még csak a Magyar 1, 2 csatorna volt fogható. Ráadásul nálunk, mivel egy hegy lábánál laktunk, még a 2. csatorna is nagyon nehezen jött be, mert csak szobaantennája volt a tévének. A tévézést, bár szerettem, de annyira kevés jó műsor volt (hétfői adásszünetekkel, ami azt jelentette, hogy aznap nem volt műsorsugárzás), hogy a legtöbb időt még télen is a szabadban töltöttem játékkal. 

Ha volt hó, akkor a szomszéd fiúval erődítményt építettünk. Mindenki a maga területére egymással szemben, és sokat hógolyóztunk, még sötétedés után is. Hatalmas csaták voltak. Mire vége lett egy-egy ilyen ütközetnek, addigra teljesen átázott a ruhánk kívül-belül egyaránt. 

Megfelelő hóvastagság esetén mentünk a többi utcában lakó gyerekkel szánkózni. Sokszor az utca végébe, mert olyan meredek volt, hogy autók már nem mertek arra járni (amúgy is kevés volt akkor még). Sokszor összekötöttük a szánkókat egymás után, és úgy jöttünk lefelé szlalomban. Egy-két kanyar után az utolsó szánkó annyira kisodródott, hogy a legtöbbször lerepültünk róla. Arra nem emlékszem, hogy sérült volna valaki ilyenkor. És természetesen várt minket az erdő, telis-tele jobbnál jobb szánkópályával és rengeteg fával, amit ki kellett kerülni. Olyan pályák is voltak, amikben még ugrató is volt. Nagyon izgalmas repülni a száguldó szánkón!

 Foci nélkül télen sem tudtunk meg lenni. Az erdei, jó esetben havas, rosszabb esetben sáros futballpályán szinte reggeltől estig rúgtuk a bőrt. Külön élvezet volt, ha nagy hóban vagy lefagyott jeges pályán ment a meccs. Nagyokat nevettünk magunkon és egymáson, ahogy küzdünk a jégen, a hóban, a sárban. 

A gyerekkorom karácsony körüli játékaihoz tartozik még a jégkorong. Nem a klasszikus módján, hanem egy kicsit változtatott formában. Amikor egy kicsit megolvadt a hó, akkor a focipályán nagy tócsák alakultak ki. Újra jöttek a mínusz fokok, és máris lett egy remek jégpálya. Persze nem volt sima a felülete, korcsolyával nehéz volt rajta haladni (Nekem nem is volt, pedig hogy szerettem volna!). Csizmában, sportcipőben, olyan lábbeliben, amit nem kellett félteni, gyerekméretű hokiütővel lőttük a korongot védőfelszerelés nélkül. Nagyon élveztük a játékot, még annak ellenére is, hogy néha bizony bokát, sípcsontot talált a meglőtt korong, és az nagyon tud fájni.

Szia vágy! Szia félelem!

Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor először tudatosult bennem, hogy valami külön dolog lehet a félelem, ami bennem van. Karácsony környékén egyik délután mentem a szánkómmal az erdő szélén, de már az erdőben lévő pályára, arra számítva, hogy lesz ott még pár gyerek, aki szánkózik. Már kezdett sötétedni. Odaérve tapasztaltam, hogy nincs senki a szánkópályán. A falu szélén lévő utcai lámpák felkapcsolódtak. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Nagy volt a vágy bennem a szánkózáshoz, ugyanakkor nyugtalan érzésem volt amiatt, hogy egyedül vagyok az erdőben és sötétedik. Féltem. 

Ahogy gondolkodtam magamban, hogy mitévő legyek, menjek haza vagy szánkózzak, furcsa dolog történt. Számomra azóta is ismeretlen ok miatt elkezdtem kicsit kívülről figyelni a vágyat és a félelmet. Különleges érzés volt. Akkor nem tudatosult bennem, de ma már látom, hogy olyan érzés volt, mintha nem lenne fogásuk rajtam. Egy rövid időre felszabadultam a nyomásuk alól. Egy kis időre “csak” léteztem. Ott álltam a sötétedő erdőben, amit oly’ jól ismertem és szerettem, éreztem a hideget, hallottam a csendet. A testemnek tökéletes kellékérzete volt. Mintha a testem csak egy része lenne az én egészemnek.

A vágy és a félelem bennem egyrészt olyan, mint két ruha, amik egyszerre vannak rajtam, de mégis különállóak tőlem. Bármikor le- és felvehetők. Két késztetés, mindkettő bennem, de nem vagyok azonos velük. Csak úgy ott vannak. Másrészt olyanok is, mint két kísérő, akik mindig kéznél vannak és folyamatosan irányítani akarnak. 

Pár pillanatig tarthatott ez az állapot. Nagyon békés volt, mélyen megmaradt bennem. Aztán egyre hangosabbá vált a vágy, és egyre hangosabbá vált a félelem is. Végül a szánkózás iránti vágyam győzött, de végig ott volt velem a félelem a sötéttől, az egyedülléttől. Legbelső alapkésztetéseim abban “egyeztek meg”, hogy tízszer lecsúszom a pályán és utána megyek haza. Így is történt. A szánkózás alatt végig féltem. Próbáltam félretenni, ahogy korábban érzékeltem, és a hatósugarán kívülre kerülni, de nem sikerült. Hazafelé menet már annyira megerősödött a félelem érzése, hogy azt kívántam, bárcsak el se indultam volna. Otthon anyámtól persze megkaptam a beosztásomat, hogy sötétben jövök haza az erdőből, a szánkózásból.

A karácsonyok fénye gyermekkoromban

Mint korábban írtam, nem ismertem a karácsony fontosságát akkor még. Tudtam, hogy Jézus születéséről, a megváltóról szól, de számomra inkább az otthon melege, a sütik, az ajándékok jelentették az ünnepet. 

Nagyon szerettem, hogy a fa feldíszítésétől kezdve több napon keresztül nem kapcsoltuk le a fényfüzért a fán. A lépcsőház ebédlő részében volt a fa az asztalon, és nagyon szívmelengető volt számomra esténként. ahogy a karácsonyfa ragyog. Tényleg éreztem, hogy fényt hoz az életünkbe.

Ami leginkább megmaradt bennem, az az, hogy végre meleg van az egész házban. Sokáig fával tüzeltünk, cserépkályhák voltak a szobákban. Ha fűtöttél már ilyennel. akkor tudod, hogy ez a típusú kályha hosszan elnyújtva adja le az elégett fa hőjét, ugyanakkor mégis van a szobának egy túl hideg és túl meleg állapota attól függően, hogy éppen milyen hőmérsékletű maga a cserépkályha. Karácsony napjaiban nem egyszer fűtöttünk be a kályhákba, hanem folyamatosan pótoltuk az elégett fát. Ez azért is kellett, mert a lépcsőházban, ahol az ebédlő is volt, nem volt fűtőtest abban az időben. Az egész házat elárasztotta a jó meleg. Jaj, nagyon szerettem!

Az otthoni légkör is melegebbé vált ilyenkor. Szüleim is nyugodtabbak voltak. Valahogy oldottabbá vált minden. Közelebb kerültünk egymáshoz. Kellett is, mert alapvetően elég rideg volt otthon a légkör. Ez nem a szüleim hibája, egyszerűen hozták magukkal az örökölt mintát.

Már így felnőtt fejjel, keresve az utamat, volt idő, amikor a kundalini energiájára hittem azt, hogy mindenre, így erre a családi ridegségre is gyógymód lesz. A jóga Budapesten eléggé elterjedt volt. Érdekes módon akkor valahogy mégsem vitt rá a lelkem, hogy elmenjek egy kundalini jógaórára. Ma már tudom, tévedésben voltam. A családi örökség feldolgozása, pláne ha mindkét oldalról ugyanazt kapod, munkát, kitartást, időt igényel, és egy magasabb szintű energia kell hozzá. De erről majd később.

A karácsonyi ajándékok felkutatása a szenteste előtti napokban és hetekben nagyon izgalmas elfoglaltság volt számomra. Persze mindezt úgy, hogy a család ne vegye észre. Szerintem biztos észrevették, de nem szóltak. Sajnos már nem tudom megkérdezni tőlük, hogy így volt-e. Valószínűleg igen, mert ritkán találtam meg az ajándékokat. Talán a szomszédot kérték meg, hogy segítsen. 

Érdekes, ahogy írom ezt a blogbejegyzést, sorra adják egymásnak a kilincset a történetek, és jönnek fel megmutatva magukat, hogy “Én is itt vagyok! Engem is mesélj el!”. Egyik ilyen történet még egy-két hónappal karácsony előtt történt gyerekkoromban. Már beszélgettünk a családban, hogy ki mit szeretne kapni a Jézuskától. Anyám megkérdezte tőlem, mit szólnék egy szép (ha jól emlékszem) pulóverhez. Igen, szerettem volna egy új ruhát, de nagyon szerettem volna egy játékot is (arra már nem emlékszem, milyet). Szűkösen éltünk, a kettő egyszerre szóba se jöhetett. Magamban úgy gondolkodtam, hogy előbb vagy utóbb a ruhát meg kell venni, mert a régi már kicsi, a játékot viszont most kell kérnem, mert azt nem fogom megkapni később. Így a játékot választottam, de éreztem, hogy anyám jobban szerette volna, ha a ruhát választom. Végül a játékot kaptam karácsonyra. Hogy ruhát mikor kaptam utána, arra nem emlékszem.

Ifjúkorom karácsonyai

Ahogy lassan (idősek szerint mindig gyorsan) felcseperedtem, és már a felnőtt dolgok érdekeltek, fakóbbakká váltak számomra a karácsonyok. Ez azért is lehet, mert kerestem az utamat, bizonytalan voltam. Tanultam szakmát (szűcs), dolgoztam is benne, de nem éreztem az enyémnek. Szerettem volna kirepülni a családi fészekből, de nem tudtam volna eltartani magamat, annyira keveset kerestem. 

Felnőtt fejjel

Fiatal felnőtt voltam, amikor anyu meghalt. Veszteségeimről részletesen írtam az ezt megelőző blogbejegyzésemben. Az a karácsony, amiben felcseperedtem, a múlté lett. 

A karácsonyokat hol apunál, hol nővérem családjával töltöttem, hol (ha éppen volt) barátnőm családjával. 

Táncos karácsonyok

Már írtam korábbi posztomban, hogy szeretek táncolni. Standard és latin táncokat, mindenféle társastáncot. A szenvedélyem az argentin tangó volt. Karácsony és szilveszter között rendezik mindig (most a járvány miatt nem lesz) a Karácsonyi Tangóbált. Több ilyenen is részt vettem, szépen, kiöltözve ahogy kell.

Volt egy nekem nagyon kedves szokás: a bál előtti hetekben, napokban fel lehetett iratkozni egymás táncrendjébe. Ez azt jelentette, hogy a bál egy meghatározott részében (ha jól emlékszem 22-24 óráig) le volt írva, milyen zenék lesznek játszva a lemezlovas, vagy ha élőzene volt, akkor a zenekar részéről. Általában három szám volt azonos stílusban, majd utána egy másik. A táncosok megbeszélték a bál előtt, hogy melyik három számot szeretnék együtt táncolni, és ezt felírták a legyező formájú belépőjükre, amin a táncrendjüket lehetett rögzíteni. Ezután már csak találkozniuk kellett a táncparketten a megbeszélt zenénél.

Imádtam, nagyon izgalmas volt! Már a bál előtt tervezni, hogy kivel melyik tandára (ez a neve a három számnak) szeretnék táncolni, és velük minél hamarabb egyeztetni ezt, nehogy egy másik táncos elhappolja őket előlem. 

Már ebben a tervezési, megbeszélési időszakban lehetett érezni a szívből való kapcsolódást, ahogy egymásnak örülünk és már várjuk a közös táncot, a bálon pedig végre megtörtént a beteljesülése a kapcsolódásnak. Nekem sokat segített abban, hogy jobban tudjak szívvel kapcsolódni. Felért egy jógatanfolyammal.

A karácsony fénye

Ami fontos, hogy a karácsony egyre jobban elkezdett a szeretetről szólni az életemben. Az ajándékok egyre hátrébb szorultak, jelképesek lettek, végül már szinte megszűntek. Ez azzal is járt, hogy egyre fényesebekké váltak számomra a karácsonyok. Az ajándéktárgyak elnehezítő nyomásának helyét átvette a szívbéli kapcsolódás szeretetteljes fénye. 

Ahhoz, hogy ezt elérjem, nekem kellett fejlődnöm. Amíg a külső dolgoktól vártam a karácsony hangulatát, addig ki voltam szolgáltatva a körülményeknek. Természetesen jó érzés most is kicsinosítani a lakást az ünnepre, feldíszíteni a fenyőfát, finomságokat készíteni és enni ezekben a napokban. Ezek mind segíteni tudnak abban, hogy a karácsonyt még mélyebben átéljem. De a lényegét felfogni, megérteni csak a minél tisztább test, lélek és szellem egységével lehet.

A mélyben, az energiarendszeremben vannak azok a dolgok, amelyek meghatározzák egész életemet. Nagy szerencse, hogy kezemben az eszköz az energiatestem tisztításához, erősítéséhez, fejlesztéséhez. Ez az Anamé program.

Anamé órarendjéből kiválasztva a szívedet hívó jógaórát, megtisztulhatsz azoktól a korlátoktól, amelyek akadályozzák benned a karácsony fényét. Bár most, a poszt írásakor a járvány miatt a jógastúdióban személyesen nem lehet részt venni órán, de az online, interneten keresztül zajló órák ugyanolyan hatásosak, akár csoportos, akár egyéni óráról van szó. A fizikai távolság nem egyenlő az energetikai távolsággal. Bátorítalak kedves olvasóm, hogy indulj el te is ezen az úton, amin én 2007 óta járok!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a blogbejegyzésemet! Ha van kérdésed a írásommal kapcsolatosan, akkor ezt a kommentszekcióban meg tudod tenni. Ha tetszett az írás, akkor pedig kérlek, oszd meg másokkal is!

Következő posztomban az újévi fogadalmaimról és a fejlődés sarokkövéről, a gyakorlásról lesz szó. Érdekes, igaz történetekkel várlak majd.

Szeretettel,

Laci