Üdvözöllek kedves olvasó!
Nehéz témát választottam ehhez a blogbejegyzéshez. Olyan szívbemarkolót, ami idővel mindenkit érint. Ez pedig szeretteink elvesztése, elengedése, a gyász…
Most is azt írom, ami megtörtént, amit átéltem, amit tapasztaltam.
Tudom. Túl fájdalmas, túl nehéz, túl sokszor kell átélnünk. És oly sokan megírták már - akár a tudomány felől megközelítve, akár az embert, akár az Istent állítva középpontba.
Én az egyik táborhoz sem tartozom. Saját megélt tapasztalataimon keresztül mutatom be azt a folyamatot, amin átmentem, feltárva annak mélységeit és magasságait is.
Ugyanakkor ne egy szokványos leírásra számíts, mert olyan segítség volt és van mellettem ebben (is), ami túlmutat azon, amit hétköznapi emberként könnyű lenne megérteni. Mégis van. Mégis működik. Mégis segít. Akár hiszünk benne, akár nem. Olyan valósága ez az életnek, a létnek, amiért csak ki kell nyújtanunk a karunkat, csak be kell fogadnunk és már segít. Ez az Anamé Program.
Kimondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, hogy találkozhattam ezzel a módszerrel. Ennek megalkotója és egyben a mesterem is Balázs Valéria Anamé. Hálás vagyok, hogy oktatóként én is részese lehetek az egész Anamé csapattal együtt annak a küldetésnek, ami arra hivatott, hogy csökkenjen a szenvedés a világban. És mindez nagyon gyakorlatiasan, a valóság talaján állva. Megemelve és kiteljesedésre serkentve mindenki életét, aki kapcsolatba kerül ezzel a módszerrel. Ez a jóga kezdőknek, haladóknak, gyakorlatilag mindenkinek ajánlható. Az Anamé jógagyakorlatok ugyanis a testünket felépítő energiarendszer törvényszerűségeit használják a csakrák tisztításához.
Néhány szó a csakrákról
Ezek az energiaközpontok a fizikai test mentén helyezkednek el egymás fölött. Minden csakrához tartoznak életterületek, és a hét fő energiaközpont lefedi életünk egészét. A gyökércsakra például a legalsó energiaközpont. A gerinc aljától, a farokcsigolyától egészen a talpak aljáig tart a testsávja. A gyökércsakrában azok a legalapvetőbb késztetéseink vannak, amik az anyaghoz kötnek. Életünk megvédése, ősi félelmek (pl. a sötéttől), a túlélés ösztöne. Itt van a bőségtudat is. Ennek állapotától függ, hogy mennyire tudjuk megvetni a lábunkat a földön, hogyan kapcsolódunk pénzhez. Ez a csakra felel az őseinkhez, a gyökereinkhez való viszonyunkért is. És ez lesz nagyon fontos a veszteségek feldolgozásánál is. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen volt a kapcsolatunk azzal, akit elveszítettünk. Ebben a csakrában található a kundalini energia. (Sőt, van olyan jógairányzat is, amit kundalini jógának hívnak.)
Erről a sokak számára misztikus energiáról írt Anamé közérthetően a blogjában, amit ezen a linken találsz:
https://anameprogrameletmod.blog.hu/2020/10/28/kundaini-ero-es-az-aname-programl
Családi gyökerek
A korábbi, harmadik blogbejegyzésemben már részletesen írtam a Kárpát-medencére jellemző, kusza családi gyökereimről. Itt most nem akarom ismételni magamat.
(Korábbi blog bejegyzéseimet itt találod: https://fejlodesanameprogram.blog.hu/)
A lényeg, hogy a történelem viharai nem kímélték a családot. Sok veszteség ért minket. Csakratisztítás nélkül nem tudnék most ezekről írni, így kitárulkozni.
A négy nagyszülőm közül csak eggyel volt szerencsém személyesen találkozni. A többiek már mind meghaltak, mire én megszülettem. Egyedül az anyai nagyapám volt az, akit ugyan nagyon ritkán, de láttam. Azok is rideg, távolságtartó találkozások voltak, mert édesanyám nem volt jó viszonyban az apjával. Élve utoljára 13 éves koromban találkoztam vele, majd legközelebb az ő temetésére kísértem el a szüleimet 22 éves korom körül. Azon kívül, hogy éreztem anyám fájdalmát, nem érintett meg nagyapám halála. Számomra nem jelentett lelkileg veszteséget.
Amikor a veszteséget még természetesen kezeljük.
Vagy nem?
Igen, ez a gyermekkor.
Korábbi blogposztjaimban már említettem, hogy erdő mellett, kertes házikós környéken nőttem fel. Volt helye a jószágnak a ház körül. Nekünk is volt hol kutyánk, hol macskánk. Mindig csak egy. Mint a legtöbb gyerek, én is nagyon szerettem az állatokat. Ez ma is jellemző rám.
Valahogy abban nőttem fel, hogy egyszer csak eltűnnek, nem találkozom többé azokkal az állatokkal, akiket addig nagyon szerettem. Egyiknek sem emlékszem, hogy láttam volna az élettelen testét. A legtöbb esetnél csak a szomszédoktól hallottuk, hogy pl. a macska tetemét megtalálták, elásták. Nem emlékszem a veszteség okozta sírásra, “csak” mellkasi feszültségre, amivel akkor még nem tudtam mit kezdeni. Majd egy idő múlva újabb jószág került a házhoz, akihez lehetett szívben kapcsolódni.
Ezeknek a veszteségeknek a feldolgozatlansága folyamatosan feszítette a szívemet. Sokáig természetesen erről nem is tudtam.
Pici koromban volt aztán egy helyes kis kutyánk, őhozzá sokkal jobban kötődtem. Bodri volt a neve, igazi vidéki kevert kutyafajta volt. Puli és foxi vér is csörgedezett az ereiben. Fekete kis kutya volt, ha jól emlékszem, fehér mellénnyel. Együtt focizott velünk gyerekekkel, nagyon játékos volt. Akkoriban még kisebb, eszkábált kerítések voltak a telkek között, így könnyen tudtak mozogni nagyobb területen is az olyan állatok, mint Bodri - nem voltak megkötve. Az én kiskutyám sajnos szeretett csellengeni és incselkedni is, és szerette elcsenni a bejárati ajtók előtt lévő lábbeliket is. Ez pecsételte meg a sorsát.
A sokadik alkalom után, amikor az egyik szomszéd átjött, hogy Bodri már megint elvitte a kerti csizmáját, a szüleim megelégelték a dolgot. Úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a kutyától. Abban az időben még nem voltak kutyamenhelyek (ez a múlt század 70-es éveiben történt) vagy legalábbis nem hallottunk róla. Apám nem akarta megölni a kutyát, ezért inkább fogta, összekötötte a lábait, hogy ne tudjon mozogni, mert így tudta elvinni a motorján messzire, ahol szabadjára engedte.
Az összekötözött lábú Bodri képe beleégett a szívembe. Apám azt mondta, amikor visszatért, hogy majd befogadja egy juhász, mert neki biztosan kell terelőkutya. Gyerekként persze belemenekült a lelkem ebbe a meseszerű megoldásba.
A gyermekkor fájó emlékeinek megemelése csakratisztítással
Hogy ez nekem mennyire fájt, milyen súlyos teher volt a szívemben, arra csak akkor láttam rá és akkor sikerült feldolgoznom, amikor eljutottam egy jógatanfolyamra Anamé jógastúdiójába.
Hétvégi szívcsakratisztító kurzuson vettem részt. Jógalégzéssel dolgoztunk a mellkas és a szív területén, amikor felugrott az elmémben az összekötözött lábú kutya képe, és vele együtt az a fájdalom, amit akkor éreztem, de nem tudtam, nem mertem kimutatni. Maga a kép és a hozzá tartozó fájdalom nem egy pillanatra jött fel, hanem velem maradt a kurzus végéig.
Ahogy haladtunk a csakrák tisztításával (hiszen nemcsak a szívcsakrával dolgoztunk, bár az volt fókuszban), az emlékképben lévő fájdalom folyamatosan oldódott. Ez nem egyenlő azzal, hogy folyamatosan csökkent volna. Volt olyan gyakorlat, ahol erősebbnek éreztem a fájdalmat, és volt, ahol gyengébbnek.
A kurzuson a gyakorlatok tökéletes sorrendisége segítette, hogy ne tudjam zsigeri reflexből, újra elnyomni, elfedni a fájdalmat. A csakrák tisztítása állandóan felszínen tartotta, folyamatosan dolgozott ezzel az emlékkel. Ahogy haladtunk előre, úgy egyre mélyebb rétegeit fedte fel az összekötözött lábú kutya képe. Ilyenkor azt éreztem, hogy még nagyobb, még erősebb az a fájdalom, ami bennem van.
A kitartó munka ezzel a fájdalmas emlékkel nemsokára meghozta gyümölcsét. A fájdalom nagy része távozott belőle. Ami maradt, az a kurzus után szépen lassan kitisztult belőlem. Nem volt könnyű ez a tisztulás, de nagyon megérte.
Mi marad utána?
Avagy az Anamé Program valódi mélysége
A kép, a tapasztalat megmaradt, a hozzá kapcsolódó érzelmi töltés viszont kitisztult, megemelődött, átfényesedett, Félreértés ne essék! Én ma is szomorúnak érzem ezt az emléket, de nem tart fogva! Nincs holt teherként bennem, ami folyamatosan akadályozza, hogy tudjak igazán szívből kapcsolódni! És ez nagyon nagy különbség.
Az előbbi példa csupán egyike azoknak, amiket eddigi utam során tudati szinten is átéltem, végig tudtam követni. Anamé véleménye az, hogy az Anamé jóga gyakorlatok végzése során sokszor úgy tisztul ki a fájdalmas emlékekből az érzelmi töltet, hogy a folyamat nem emelkedik tudati szintre. A tisztulásnak “csak“ a következménye érzékelhető. Ilyen például, amikor már másként reagálunk ugyanarra az idegesítő dologra. Mássá, emelkedettebbé válunk, és ez tudatosul később.
Így szabadul fel az élet és lesz belőle ÉLET.
Nehéz az emberi életút. Mindannyian a saját megoldandó feladatainkkal küzdünk, akár akarjuk, akár nem. Kivétel nélkül. Sokáig kellett keresnem a valódi megoldást arra, hogy ne a sors irányítsa az életemet, hanem én a sorsomat. Több utat kipróbáltam, de ilyen mélységű változást, fejlődést csak itt, az Anamé Programban találtam. Végre én alakítom a sorsomat és a sors kénytelen rohanni utánam!
A Bodri kutyás történet mutatja, hogy milyen fájdalmat tud létrehozni egy ilyen veszteség. Na de nézzük meg a veszteség feldolgozását akkor, amikor a fájdalom sokkal nagyobb. Amikor a családunk tagjait veszítjük el.
Anyám halálának feldolgozása
Korábban volt már szó arról, hogy milyen nagy érzelmi sokkal, kitaszítottsággal kezdte az anyám az életét a második világháború idején. Részletesen az ő kálváriájáról a harmadik, szívcsakrámról szóló posztomban olvashatsz. Fontos megérteni az ő életével és az abból következő halálával kapcsolatban, hogy a lelke nem tudta feldolgozni a gyermekkori kitaszítottságot (árvaház), az el nem fogadás traumáját. Így vált depresszióssá, mellé jött menekülésként a magyar átok, az alkoholizmus, majd a vég, amikor önkezével vetett véget az életének és felakasztotta magát...
Abban az időben én és a nővérem is már rég kirepültünk a családi fészekből, de azért hetente, kéthetente meglátogattuk a szüleinket. Aznap, amikor ez történt, én épp a tűzoltóságon voltam szolgálatban. Napközben szóltak nekem, hogy telefonon keresnek (ez vonalas telefont jelent, mert abban az időben még nem terjedtek el a mobiltelefonok). Felvettem, és az apám sírva, alig érthetően mondta, hogy menjek haza, mert az anyám felakasztotta magát. Szóltam a parancsnokomnak, aki természetesen elengedett.
Hazarohantam.
Otthon apám a házunk előtt várt.
Bementem a házba, és ott volt felakasztva anyám a lépcsőházban.
Megfogtam a csupasz lábfejét.
Jéghideg volt.
Tudtam, hogy halott.
Leszedtük a kötélről és lefektettük a földre.
Hirtelen minden elvesztette a színét, az értelmét...
Nem tudom mennyi idő kellett nekem ahhoz, hogy el tudjak menni és telefonon értesítsem a nővéremet
Aztán jött a körzeti orvos, a rendőrség, késő este a hullaszállítók.
Csak azért meséltem el ennyire részletesen, mert szeretném érzékeltetni azt a traumát, ami akkor ért. Akkor úgy éreztem, ez feldolgozhatatlan.
Sokáig nem tudtam erről beszélni sem. Sőt, ha szóba került, akkor azt hazudtam, hogy gyógyíthatatlan betegségben halt meg. Nagyon szégyellni-, takargatnivalónak éreztem, hogy önkezével vetett véget életének. Elárulva, becsapva, megbántva éreztem magam.
Mérhetetlenül fájt.
Pedig valahol fellélegzés is volt a családnak mert nem tudtunk segíteni neki kiszabadulni a depresszió szorításából. A pszichiáterek sem, a kórház sem.
Szabadulás a veszteség fájdalmának szorításából
Megtanultam együtt élni ezzel az emlékkel. Éreztem, hogy nincs feldolgozva, de elzártam magamban, és amennyire csak lehetett, nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy fel kéne dolgozni, de a hogyanra nem volt válaszomn - egészen addig, amíg nem találkoztam Anaméval. Akkor már elég sok helyen volt jóga Budapesten, mégis valahogy éreztem, hogy az Anamé órarend órái közül kell választanom... Akkor már tizenhárom éve nem volt köztünk anyám.
A Megbocsátás kurzusa
Anamé jóga gyakorlatokkal
Elkezdtem rendszeresen járni Anaméhoz jógaórákra. Már az Anamé Program oktatója voltam, amikor egy hétvégi kurzust hirdettek meg az Anamé jógastúdió szervezésében a megbocsátás témájával. Mindig szerettem a hétvégi, nagyobb, több napos jógatanfolyamokat. Szintlépésnek éreztem egy-egy ilyen kurzust.
Ezeket akkor még Anamé és Gábor tartotta, így azon én is gyakorlóként, “kényelmesen” vehettem részt. A biztonságos, mégis nagyon erős gyakorlatok mindig átmosták az egész energetikai rendszeremet. Ahol kellett, kioldották a feszültséget, ahol kellett, ott töltöttek - de nem a csakrák megnyitásával, hanem azok tisztításával, ez fontos különbség.
Azon a hétvégén három személyt (akár magunkat) vagy dolgot kellett választanunk, akiknek és amiért lehetőségünk volt megbocsátani. Természetesen maga a megbocsátás mindenki irányába nő egy ilyen kurzus segítségével, de sokat segít, ha konkrét, élő kapcsolódáson keresztül történik ez. Az egyik személynek anyámat választottam.
Több napos kurzus volt. Péntek este több órán keresztül zajlott a csakrák tisztítása, főleg a szívhez és a témához kapcsolódó mély meditációkkal. Szombatra otthoni házi feladatot kaptunk (hogy ez mi volt pontosan, arra most hirtelen nem emlékszem), és vasárnap történt meg a mélyen gyökerező fájdalom végső feloldása, a megbocsátás.
Végre áttörés!
Amikor mély meditációban magam elé kellett képzelnem anyámat, az volt az első jele annak, hogy a halálának feldolgozásában előrelépés történt. Sokkal élőbb volt a kép, mint ahogy korábban emlékeztem rá. Kapcsolat volt a kép és én köztem. Élő kapcsolat! Nagyon felkavaró, ugyanakkor rendkívül fényes volt az egész. Szívem zártsága engedett egy szintet, ami lehetővé tette ezt a kapcsolódást. Érezhetően oldódott a fájdalom, ami bennem volt.
De ez még nem a teljes megbocsátás volt, mert olyan mélyen volt a seb, hogy akkor még nem tudtam elérni.
Vannak történetek, fájdalmak, amik annyira mélyen gyökereznek, hogy azok feldolgozásához folyamatos, rendszeres gyakorlás szükséges. Nekem ilyen volt a szeretteim elvesztése. De anyám elvesztése még “csak” az első veszteség volt. Ezt követte aztán 17 évvel később a számomra szinte feldolgozhatatlan év.
2011 a fájdalmak éve
Még ma is, amikor ezt a blogbejegyzést írom, 9 évvel a történtek után, szinte hihetetlen, hogy hogy bírtam ki azokat a mérhetetlen fájdalmakat, amik akkor értek. Akkor már egy éve voltam oktató Anaménál, rendszeresen gyakoroltam, fejlődtem. Csak ez lehet az oka, ami miatt nem őrültem bele azokba a csapásokba, amik akkor történtek.
Apám elvesztése
Apám anyám halála után egy kicsi házba költözött, ahol egyedül élt. Hál’ Istennek elég aktív volt. A kisnyugdíjasok életét élte. Tett-vett a ház körül, eljárt nyugdíjas klubba. A nővéremnek és nekem is jó kapcsolatom volt vele. Legalább hetente beszéltünk telefonon, hetente-kéthetente találkoztunk személyesen is. Ha kétemberes feladat akadt a háza körül, akkor mentem segíteni. Aktív táncos koromban elhívtam a fellépéseimre, és volt olyan év is, amikor ő kért fel engem a nyugdíjas klub báljára fellépőnek, amit szívesen el is vállaltam.
A 73. születésnapjára nővéremmel elterveztük, hogy elmegyünk közösen apámmal ebédelni, ünnepelni, és velünk tart majd a nővérem kisebbik lánya is. Apu beleegyezett. Aznap délelőtt hívtam telefonon többször is, de nem vette fel a telefont. Beszéltem a nővéremmel, de ő se tudta elérni. Összeszedtük magunkat a nővéremmel, a lányával, a volt feleségemmel, és kocsival elmentünk hozzá.
A háza előtt, a kertben találtuk meg fekve, arccal a föld felé. Halott volt. Hívtuk a mentőket, ők is ezt állapították meg. A mentősök azt mondták, nincs szükség arra, hogy kihívjuk a rendőrséget, mert úgy tűnt, nincs idegenkezűségre utaló jel.
A temetés szervezése közben derült ki, hogy újabb boncolásra van szükség, mert mégis felmerült a gyanú, hogy nem természetes halállal halt meg. Ez sajnos be is bizonyosodott.
Apámat meggyilkolták.
Döbbenet volt az egész családon. Őt mindenki jó embernek ismerte. Nem volt haragosa.
Amikor kiadták a holttestét, végre eltemethettük anyu mellé.
És mindez egy olyan kiélezett időszakban történt, amikor a nővérem az életéért küzdött…
Ugyanabban az évben
Nővérem elvesztése
A nővérem akkor már több éve küzdött rákbetegséggel, és nagyon megrázta őt is apu halála. Folyamatosan támogattam őt a harcában, és közben próbáltam őt kímélni is az apu halálával beállt helyzetben. Azt éreztem, hogy nekem tartanom kell magam, hogy kisebb legyen a teher őrajta. Nagyon nehéz volt.
Végigkísértem az úton.
Egyre szállt ki belőle az élet.
Végül kórházba került, ahol ha tehettem, naponta kétszer meglátogattam.
Öntudatlanul feküdt, telinyomva fájdalomcsillapítókkal. Gép figyelte a pulzusát, ami az egekben volt. Leültem egy székre az ágya mellé, és megfogtam a kezét. Néhány másodperc múlva a pulzusa csökkenni kezdett a normál érték irányába. Így voltam ott vele utoljára. Fogtam a kezét és imádkoztam…
Végül a nővéremet is eltemettük.
Egyedül maradtam - a valaha négy tagú családból.
Hogy bírtam ki?
Jogos a kérdés.
Nagyon nehezen.
Folyamatosan végeztem az Anamé jóga gyakorlatokat. Apu halála után olyan erőssé vált a szívemben a fájdalom, a feszültség, hogy sport, futás közben a légzésem önmagától beállt kilégzéshangsúlyos légzésre, vagyis erősebbek voltak a kilégzéseim, mint a belégzéseim. Fent a hegyen, az erdőben is erős szívcsakratisztító gyakorlatokat végeztem.
Nem sokkal azelőtt, hogy a nővérem kórházba került, Anamé hívott telefonon, hogy találkozzunk, mert érzékeli, hogy nagy a szenvedés a szívemben. Találkoztunk, és elmeséltem neki, hogy milyen tőle tanult gyakorlatokat végzek, hogyan lélegzem futás közben. Ő rábólintott ezekre és a folytatásukra buzdított.
Amikor mindhármuknak megbocsátottam
A testvérem halála után (ha jól emlékszem a rákövetkező évben) volt egy újabb megbocsátáskurzus. A három személynek, akiknek meg akartam bocsátani, természetesen az apámat, az anyámat és a nővéremet választottam. Nagyon nehéz, ugyanakkor rendkívül felemelő volt számomra a kurzus. Ennek folyamányaként ezen a hétvégén végül mindannyiuknak meg tudtam bocsátani, hogy elmentek, és itt hagytak engem egyedül. A szívem egy mázsás súlytól szabadult meg.
A megbocsátás utat nyitott az elengedésnek, ami nálam hosszú folyamat volt. Sok gyakorlással és a többi, most már hozzáférhető segítséggel (csakratisztító karkötők, csakravizek, csakra cd-k) jutottam el oda mára, hogy fel tudjam dolgozni a veszteségeimet. Az emlék, a tapasztalat megmarad, a fájdalom átfényesedik, megemelődik.
Drága olvasóm!
A példámból láthatod, hogy van lehetőség feldolgozni a legmélyebb fájdalmakat is. Az energiagyakorlatokkal olyan mélységekbe lehet elérni, ahol a fájdalom gyökere van. Azt kitisztítva szabadul fel az ember élete.
Kívánom neked, hogy minél előbb érd el veszteségeid feldolgozását!
Ha kérdésed van, akkor a komment részben tedd fel kérlek!
Amennyiben úgy érzed, hogy másoknak is ajánlanád ezt az írást, akkor bátran oszd meg.
Következő blogbejegyzésemben a karácsonyaimról fogok írni.
Szeretettel
Laci
